Az obszidián nevére vonatkozóan minden tudománytörténeti anyagban a Plinius-féle eredeztetést találjuk. E szerint ezt a vulkáni üveget egy Obsius nevű római katonáról nevezték el, aki Etiópiában talált ilyen fekete színű, üveges jellegű kőzetet: „… lapidis, quem in Aethiopia invenit Obsius, nigerrimi coloris, …” (C. Plinius secundus: Naturalis historiae, XXXVI. könyv). E névmagyarázat furcsasága, ami egyben tudományos megalapozottságát is megkérdőjelezi: a kőzetnév ez esetben feltehetően téves fordítás eredménye (Obsius vs. Obsidius). Az is ellentmond ennek az eredetmagyarázatnak, hogy az obszidiánt az ókori Itáliában ezidőtájt (Kr. u. 1. század másodikfele) már – elsősorban ékszerként, illetve dekorációs céllal – használták.
Ennél valószínűbb, hogy a kőzettípus neve a latin „obsidio” kifejezésből származik, amely a küzdelemmel, harccal, illetve a védekezéssel, a veszély elhárításával kapcsolatos régi szó. Használatára szemléletes példa Zrínyi Miklós Szigetvár 1566. évi török általi ostromának és elestének történetét feldolgozó monumentális művének eredendően latin címe: Obsidio Szigetiana (eredeti formában: Obsidionis Szigetianae). Mit jelent ez esetben az „obsidio” szó, és hogyan kapta a hőseposz a magyar fordítás során előbb a „Zríniász, vagy az ostromlott Sziget. …” (1817; Kazinczy Ferenc), később a „Szigeti veszedelem” (1851; Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc) címet? Arany János akadémiai székfoglalójában vajon miért utal következetesen „Szigeti ostrom”-ként a műre? A régi latin-magyar szótárak szerint – Szenci Molnár Alberttől Györkösy Alajosig – az „obsidio” szó konkrétan egy vár ostromát, körülzárását jelenti: azaz körülzárás, ostrom(zár) jelentésű. De van egy átvitt értelme is, amely szorongattatást, körülzártságot jelent, azaz lefojtást, veszélyt, kívülről fenyegető ellenséges erőt. Minden bizonnyal ez az elvont jelentés ad magyarázatot e különleges hatású kőzet latin nevének széles körű elterjedésére.
Körülzárás és körülzártság, azaz ostrom és veszedelem. Mindezek a fogalmak konkrétan és átvitt értelemben is kapcsolatba hozhatók az obszidiánnal. Hiszen ebből a kagylósan hasadó, éles pengékre pattintható kőzetből már az őskorban nem csak különféle eszközök (vakarók, kések, dárda- és nyílhegyek) készültek, hanem amulettként is nagy becsben tartották. A régi, mitikus ember úgy gondolta, hogy ez a magas fényű, fekete üveg elűzi a démonokat, megvédi viselőjét minden rontástól. A természeti népek és a spirituális érzékenységgel rendelkező személyiségek ma is úgy vélekednek, hogy az obszidián erős védelmet nyújt a negatív hatásokkal szemben, mintegy pácélt von az ember köré, körülzárja (obsidio) a személyiséget. (Erről később részletesen írunk az obszidiánhoz kötődő népi hagyományokat bemutató fejezetben.)
Az obszidián régi magyar nevéből is tudománytörténeti jellegű következtetéseket lehet levonni. Az 1862-ben kiadott, az „Ismerettár, a magyar nép számára” címet viselő „lexikonban” ezt olvashatjuk az obszidiánról: „kovarcznem, üvegakát, a római Obsidiustól vette nevét, ki azt Aethiopából Rómába hozta. Magyarországban is egész Hegyalján ögle név alatt bőven találtatik.” Ezt megelőzően az ögle kifejezés már szerepel a magyar orvosok és természetvizsgálók Kassa–Eperjesen tartott hetedik nagygyűlésének 1847-ben megjelent tanulmánykötetében, a Hencz János által az Eperjes–Tokaji-hegyvidék kőzeteiről, ásványairól írt értekezésében, amely a magyar természettudományos szaknyelv kialakulásának izgalmas kezdeteit dokumentálja: „A darlahegyeknek külső alakját illetőeleg, a mint már említém, kupos és néhol elszigetelten kiálló, lejtőjét (Abhang) gyurmagok (porphyr), lazagok (Tuffe) és gyakran torolványok (Conglomeráte) köpenyalakban környezik, alját pedig szinte lazagok torolványok (Breccie) takarják, mellyekben növenyi kövületek is találtatnak, végre fehérszürkés, és néha levéllenyomatokkal ellátott dörösz (Créta). Mint alárendelt ásványok találtatnak, ögle (Obsidian), gyöngyle, szurokkő, horzsa (Bimstein) tülle (Hornstein) félopál, faopál, tej- és viaszopál külön színekben, porczellánpat, porczellánjaspis és porczellánföld.”[1]
A 19. század második felében Ballagi Mór (1867), Ortvay Tivadar (1882, 1885) vagy Rómer Flóris tanulmányaiban egyaránt megtaláljuk az ögle szót, minden esetben a zárójelbe tett obsidian kifejezés előtt. Ugyanakkor Szabó József (1867) és Szádeczy Gyula (1887) tanulmányaiban az obsidian kőzetnevet használja (utóbbi szerző egy 1891-ben kelt tanulmányban obzidián írásmódban), s nem említi az ögle megnevezést.
S hogy mire vezethető vissza e közbeszédben és a tudományos szaknyelvben egyaránt meghonosodott, később mindkettőből kikopott tájnyelvi kifejezés? Az ögle szó gyöknyelvészeti alapon az ökle vagy ököl kifejezéssel rokon, s így eredetét tekintve minden bizonnyal az obszidián gumók alakjára, keménységére és az előfordulásuk jellegérre utal. (Erről a „kárpáti obszidián” geológiai vonatkozásainak bemutatásánál, bővebben „Az ögle” bejegyzésben szólunk.)
[1] Az obszidián régi magyar köz- és szaknyelvei megnevezése mellett felbukkan a riolit egy másik változatának, a perlitnek is a régi neve: gyöngyle, azaz gyöngykő.)
