Az ögle

Mádtól Szőlőskéig terjedően mindhárom geológiai lelőhely-csoport obszidián gumóinak közös jellemzője, hogy felszínük a mállás következtében jellemzően szürkés, fénytelen, a grafitszürke, szürkésfekete, fekete vagy vöröses alapszín csak a friss törési felületeken figyelhető meg. Felszínük gyakran rücskös, rajtuk szabálytan alakú mélyedések vannak. A gumók inkább szögletesek, a legtöbb példány felszínét letompult élekben találkozó síklapok alkotják.

 

Egy elfeledett felismerés nyomában

Szádeczky Gyula a Nagybári (napjainkban szlovák nevén Veľká Bara) melletti Pilis-hegyről írt, 1891-ben a Földtani Közlönyben megjelent tanulmányában így jellemzi a felszínen fellelhető (allochton helyzetű) kárpáti obszidiánokat: „Az obzidiánok rendesen hosszúkásak, hoszszuk általában véve 1–2 cm. Megnyúlásuk irányában figyelmes vizsgálásra nagyon merev, tökéletes rétegzettséget látunk, a mi a fekete üvegben levő egy-egy világos szürke elüvegtelenedett sáv, vagy pedig légbuborékos rész által van alkotva. Sokszor legömbölyödött, lekopott kristályokhoz hasonlítanak ezen obzidián-szemek, máskor pedig szabálytalan alakú, kimart felületű kavicsot képeznek. A nagyobb obzidiánok színe fekete, a szabad szemmel nézve egészen tiszta üvegnek látszó kisebb daraboké pedig füstszürke. Nevezetes dolog, hogy egyesek felületén a mélyedésekben igen kevés vékony quarz-rhyolith kérgecskét is láttam, a mely kéreg könnyen ledörzsölhető az obzidiánról.

Két lényeges megállapítása tehát, hogy egyrészt a hosszúkás obszidiánszemek alakja kristályokhoz hasonló, azaz síklapokkal határoltak (illetve szabálytalan alakú kavicsot mintáznak), másrészt, hogy a felületükön vékony kéreg látható.

A Szerencsi és az Erdőbénye–Erdőhorváti kaldera obszidián előfordulásait átvizsgálva megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a felszínen gyűjthető obszidiándarabok, az ún. öglék alakja a kvarc kristályformáját, a kvarckristályt határoló lapok térbeli rendjét „utánozza”. Az aprózódott, legömbölyödött, torzult obszidián gumókon és kisebb szemcséken is felfedezhetők a trigonális trapezoéderes osztályba tartozó kristályformákat alkotó jellegzetességek.

 

Ez annál is inkább elgondolkodtató, mivel az obszidián szkaláris sajátosságú (iránytól nem függő), izotróp anyag, mint minden, a földkéregben előforduló természetes eredetű, túlhűtött kőzetolvadék. A vulkáni üvegek nélkülözik a kristályos állapot jellegzetességeit, bennük az anyagrészecskék nem meghatározott geometriai törvények szerint helyezkednek el, nincs szabályos belső szerkezetük. Az ilyen kőzettesteknek nincs határozott külső alakjuk sem. Vagy mégis?

Előfordulhat, hogy a gyorsan megszilárduló riolitos anyagban a lávatest kihűlésének egyik végső stádiumában mozgási és lehűlési mikro- és makrorepedés-hálózat alakul ki. Az egyenes-sík lapokkal határolt térrács-, illetve rácssík-rendszer akár hidratációs szegélyként is magyarázható. A kőzet későbbi aprózódását ez a hajszálvékony, szingenetikus repedéshálózat preformálja. Talán ezzel magyarázható a tokaj-hegyaljai obszidián-öglék sajátos struktúrája, megjelenése.

A felszíni gyűjtésből származó obszidián-gumók megfigyelése alapján tehát úgy tűnik, hogy a sík lapok formája, egymással bezárt szögei a lávatestben legnagyobb arányban jelen lévő anyag, a szilicium-dioxid kristályalakját, a kvarc-kristályt alkotó kristályformákat, azaz a ditrigonális szkaleonéderes osztály lapjainak kombinációit idézik.

Az öglék (tehát a szögletes, síklapokkal határolt obszidiángumók) kialakulásával kapcsolatban számításba kell venni a posztgenetikus vagy epigenetikus keletkezést is, ugyanis az obszidián geológiai szempontból viszonylag instabil anyag. Az idő múlásával (az évmilliók alatt) az obszidián üvegből fokozatosan kőzetté alakul: a devitrifikációnak nevezett folyamat során a vulkáni üvegben lévő szilicium-dioxid-molekulák lassan kristálymintázatokká rendeződnek. Ez is okozhatja az öglék kvarckristályra emlékeztető formavilágát.

Mindezek alapján – a marekanitoktól és a külföldi, tömeges megjelenésű obszidiántól történő elkülönítés miatt – az Eperjes–Tokaji-hegyvidéki sajátos alakkal bíró, egyedi formacsoportot alkotó obszidián-gumókra, az „öglékre” vonatkozóan javasoljuk bevezetni az obszidialit (esetleg az előfordulási helyre utaló tokajolit) elnevezést. Ezzel is tisztelegve Szádeczky Gyula, a „kárpáti obszidián” neves geológus kutatója előtt.

 

A nép által öglének nevezett obszidialitnak van egy olyan megjelenési formája, ami nagyon hasonlít a tektitnek is hirdetett indonéziai „Agni Manitit”-re (pseudo-tektitre), ami valójában obszidián. (A tektit meteoritbecspódás következtében létrejött földi eredetű, üveges megjelenésű kőzet (fekete tektit, moldavit, australit stb.). A tektit-szerű, rusztikus felületű obszidián-breccsák a Céke és Imreg közti allochton-lelőhelyről ismertek (felső kép). (Alsó kép: Agni Manitit Indonéziából)