A „kárpáti obszidián” előfordulásának súlyponti területe az Eperjes–Tokaji-hegyvidék, amelynek észak-déli csapásirányú hegysora a Kárpátok két belső, vulkáni eredetű vonulata között teremti meg a kapcsolatot. E térségben a miocén kor második felében, mintegy 15-9,4 millió évvel ezelőtt andezites és dácitos, valamint kivételesen változatos riolitos vulkánosság zajlott. A hegyvidék sokrétű riolitos kőzetsorozatai – s annak részeként az obszidiánt is tartalmazó perlites kőzettestek előfordulásai – kontinentális szinten is egyedülállóak.
Hogyan nevezzelek?Az észak-déli csapásirányban 100–120 kilométer hosszan, a ma Szlovákia területén lévő Eperjestől (Prešov) Tokajig húzódó hegységet a történelmi Magyarországon Eperjes–Tokaji-hegység-nek vagy -hegysor-nak nevezték (pl. Cholnoky Jenő, Kogutowitz Károly). A hegyvidéki táj magában foglalta északon az Eperjesi-hegységet (mai szlovák neve: Prešovské vrchy), délen a Tokaji-hegységet. A Kárpát-medencére készült tájbeosztások ma is az Eperjes–Tokaji-hegyvidék elnevezést használják (pl. Hajdú-Moharos József és Hevesi Attila). A trianoni döntés óta a földtani szakirodalomban a hegysor jelenlegi országhatáron belül eső részére a Tokaji-hegység elnevezés használatos. A történeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy eredetileg Tokaji-hegységnek a tokaji Nagy-Kopasztól a Dargói-hágóig (Dargovský priesmyk) húzódó hegyvonulatokat nevezték. A cseh és szlovák kutatók az 1960-as években, a közös földtani térképezési munkálatok során kezdték el használni a Szalánci-hegység (Slanské vrchy) elnevezést a hegylánc szlovákiai vonulatainak déli, a Dargói-hágótól a Nagy-Milicig húzódó részére. A turisztikai irodalomban a Zempléni-hegység név a legelterjedtebb. Hevesi Attila szerint az elnevezés Cholnoky Jenőtől ered, aki A Föld és élete című művének VI., Magyarországról szóló kötetében (1936-1937) Zempléni-vulkánsor néven tárgyalja a területet. Ezzel az elnevezéssel az a legfőbb probléma, hogy a hegységnek csak a keleti fele tartozott a történelmi Zemplén vármegyéhez, amire a név utal, míg a nyugati rész már Abaújban (Abaúj–Torna vármegye) helyezkedett el. Az új keletű névvel kapcsolatban további zavart okoz, hogy a hegységtől északkeleti irányban, Sátoraljaújhely közelében, nagyobbrészt Szlovákia területén van egy ó- és középidei kőzetekből felépülő hegységrész, amelynek az elnevezése a földtani irodalomban Zempléni-szigethegység (szlovák elnevezése: Zemplínské vrchy). A későbbi névadási próbálkozások sem jártak sikerrel. Így az 1930-as években az elnevezés körüli zűrzavar tisztázása érdekében született, a táj jellegzetes formájú hegyeire utaló Sátor-hegység elnevezés sem terjedt el a szakmai irodalomban. Ahogy az 1990-es években a természetföldrajzi tájbeosztásban egyfajta kompromisszumos megoldásként (?) szereplő Tokaj–Zempléni-hegyvidék középtáj elnevezés sem. Tekintettel arra, hogy az obszidián a hegysor északi, ma Szlovákiához tartozó részén és déli, magyarországi vonulataiban is előfordul, cikkünkben az Eperjes–Tokaji-hegyvidék elnevezést alkalmazzuk. Tokaj-Hegyalja a hegyvidék keleti hegylábi területeit magában foglaló önálló kistáj. |
Az Eperjes–Tokaji-hegyvidék riolitos, perlites kőzettesteit elsőként a 18. század utolsó évtizedeiben, európai tanulmányútjaik során külföldi kutatók, Robert Townson, Jens Esmark és François Sulpice Beudant vizsgálták. A hazai kutatók közül Szabó József és Szádeczky Gyula tanulmányai az 1860-80-as évek között láttak napvilágot. Az 1920-as évek második felében Vendl Aladár tollából jelent meg átfogó jellegű tanulmány a magyarországi riolittípusokról. Az 1950-es évek elején a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) megbízásából Liffa Aurél kutatta részletesen a hegyvidék perlit előfordulásait. Az 1960-70-es években a hegyvidék részletes földtani térképezése során Perlaky Elvira és Gyarmati Pál vizsgálták a riolitos kőzeteket. Érdemes kiemelni Mátyás Ernő munkásságát is, aki a hegyvidék miocén kori vulkanizmusát és annak termékeit az ásványi nyersanyagok kutatása során végzett terepi vizsgálatok keretében ismerte meg és mutatta be számos tanulmányban. Legújabban az MTA-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport projektje keretében Szepesi János végez kutatásokat a hegység savanyú vulkanitjai és kimondottan az obszidián kapcsán is.
Az obszidián természetes előfordulásai a hegyvidék jelenleg Magyarországhoz tartozó déli részén Tokaj, Mád, Erdőbénye, Olaszliszka és Tolcsva települések környékén találhatók. A vulkánmorfológiai szempontból a Szerencsi és az Erdőbénye–Erdőhorváti kalderához kötődő, riolitos összetételű lávadómok és lávaárak több egymást követő fázisban, mintegy 12,8–10,6 millió évvel ezelőtt (miocén kor szarmata és alsó pannon emelet) jöttek létre.
A hegyvidék területén az őskori kőszerszámkészítő közösségek által hasznosított obszidián mind kialakulását, mind kőzettani jellemzőit tekintve három, térbelileg egymástól elkülönülő klasszikus geológiai lelőhely-csoportba sorolható. Ezek vulkáni üvegjei között viszonylag markáns vizuális, illetve kőzetminőségbeli eltérés tapasztalható, s utóbbiból adódóan a kőeszköz alapanyagként való felhasználásuk is különböző volt.
Mád – Olaszliszka – Erdőbénye háromszög (Molyvás-hegycsoport, Szerencsi kaldera)
A legdélebbi előfordulások Mád, Olaszliszka és Erdőbénye települések között, tájföldrajzi szempontból a Molyvás-hegycsoport délkeleti részén találhatók. Ezek az előfordulások földtani értelemben a Szerencsi kalderához sorolhatók. Az itt előforduló obszidián színe grafitszürke, szürkésfekete, egyes példányokban sávozottság figyelhető meg. Az itteni geológiai lelőhelyekről kikerülő példányokból készült kőeszközök ritkábbak a távolabbi térségek régészeti anyagaiban, felhasználásuk inkább lokális jellegű volt.
Erdőhorváti Szokolya (Erdőbénye-Erdőhorváti kaldera)
Az obszidián másik klasszikus geológiai lelőhelye északabbra, Erdőbénye, Olaszliszka és Tolcsva települések határában, a 611 méter magas erdőhorváti Szokolya csúcsában tetőző egykori riolitos vulkáni komplexum (Erdőbénye–Erdőhorváti kaldera) környezetében található. Az itt fellelhető példányoknak a színe fekete, fényük jellemzően üvegesebb. Ezen a területen kis szerencsével, a jóval ritkább vörös színváltozat egy-egy példányát is meg lehet találni. Olyan példányok is vannak, amelyekben a fekete és vörös szín szabálytalan foltokat alkotva jelenik meg.[1] A Erdőbénye – Olaszliszka – Tolcsva háromszögben, az erdőhorváti Szokolya tömbjében és peremhegyeinek előterében előforduló obszidián az őskori kőszerszámkészítő közösségek kedvelt alapanyaga volt.[2]
Zempléni-szigethegység
A hegyvidék északabbi részén, tájföldrajzi értelemben a Zempléni-szigethegység (Zemplínské vrchy) kistáj területén, a napjainkban Szlovákiához tartozó Szőlőske (szlovák nevén: Viničky), Kisbár (Mala Bara), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Céke (Cejkov), Kásó (Kašov) és Imreg (Brehov) határában is régóta ismertek obszidián lelőhelyek. Kialakulásuk a Borz-hegy (Borsuk; 267 m) idősebb (perm és triász korú) kőzetesteket áttörő, riolitos anyagú lávadómjához, lávafolyásaihoz kötődik. Az itteni obszidiánok voltak a legkönnyebben hozzáférhetőek, méretüket tekintve a legnagyobbak és áttetszőségük miatt a legszebbek, s így kárpáti viszonylatban ez volt leggyakrabban használt szerszám-nyersanyag. Céke és a szomszédos Kásó mellett felsőpaleolit és neolit műhelytelepeket tártak fel.
Az Eperjes–Tokaji-hegyvidék területén a felszínen tisztán obszidián anyagú, szálban álló kőzetfal – azaz autochton helyzetben lévő obszidián feltárás – ez idáig nem ismert. Az öt autochton obszidián-lelőhely kisebb nagyobb obszidiángumókat (ögléget), illetve marekanitszemcséket tár fel. Talán a leglátványosabb a szőlőskei Tokaj–Viničky Ltd. borpincéje falában látható felszínalatti obszidiángumó-sűrűsödés, amely perlit-breccsában van („Borsuk-kőzettest”), a másik egy rostos obszidiános, marekanitos-perlites sziklakibukkanás pedig a Szokolya melletti Róka-bércen („Erdőbénye–Erdőhorváti kaldera”) található. A róka-bérci erdészeti feltáróút bevágása, a bodrogszerdahelyi (Streda nad Bodrogom) kőfejtő és a tokaji Lebuj-kanyarban lévő sziklafal valójában perlibreccsában előforduló marekanitszemcséket tár fel.
A másodlagos lelőhelyen – kőzettörmelékben vagy talajban – előforduló, méretét tekintve a milliméterestől a deciméteres nagyságrendig terjedő obszidián darabok jellemzően olyan perlit kőzettestekből peregtek ki, amelyek az obszidián utólagos vízfelvételével alakultak át. Az obszidián és a perlit genetikai kapcsolatára Szabó József már 1867-ben rámutatott, habár a „posztgenetikus hidratációs” keletkezést a későbbi kutatások finomították.
[1] Szádeczky Gyula olyan példányt is leírt a környékről, amelyben a fekete és vörös színű sávok megnyúlt ellipszist írnak le. 1887-ben kelt tanulmányában olaszliszkai lelőhelyről származó, zöld színű obszidiánt is megemlít, ami az akkori Budapesti Tudományegyetem ásványtani intézetének gyűjteményében található.
[2] A régészeti irodalomban csak „alcsoport” szinten elkülönített két magyarországi lelőhely-csoport geológiai értelemben egyértelműen külön csoportot képvisel. Meggyőződésünk szerint e különbözőség mind vizuálisan, mind anyagminőségben, sőt az obszidián gumók jellegében is markánsabb, mint ahogy azt a jelenlegi kategorizálás (é. „kárpáti 2”-es obszidián) tükrözi.