Egy tudománytörténeti jelentőségű kőzetfeltárás
A földtani képződmények, felszínformák egyes terepi előfordulásai kiemelkedő szerepet játszottak a földtudományok fejlődésében. Erre a legjobb példát azok a helyek adják, ahonnan valamely képződményt először írtak le: ezek az ún. „locus classicus”-ok. Az obszidiánhoz is kapcsolódik egy ilyen feltárás az Eperjes–Tokaji-hegyvidék területén, ami kiemelkedő szerepet játszott e kőzet más képződményektől való elkülönítésében, keletkezésének értelmezésében. Ez a lebuj-kanyari perlitfeltárás, amelynek 18. század végi „felfedezését” legteljesebben Rózsa Péter, Kázmér Miklós és Papp Gábor foglalta össze egy, a Földtani Közlönyben 2003-ban megjelent tanulmányban.
A geológusok körében már több mint kétszáz év óta ismert lebuj-kanyari feltárás a tokaji Nagy-Kopasz északi lábánál, a Tokaj és Bodrogkeresztúr közötti műút mentén, a nagy múltú Lebuj csárda közelében található. Itt, ahol a miocén kori vulkáni kúp egyik hosszú lávafolyása és a kanyargó Bodrog folyó találkozik, a 18. századi útrendezés során jött létre ez a mesterséges feltárás. A kőzetfal alsó részén a rózsaszín, folyásos szerkezetű, helyenként oszlopos elválású riolit látható, amelyre egy változatos kifejlődésű perlittest települt. Ennek anyagát szürke, szürkésfekete és vöröses szín, helyenként tömbös és folyásos szerkezet jellemzi. A perlitben fekete színű obszidián magocskák (marekanitok) figyelhetők meg, ami arra utal, hogy ezek a kőzetek eredetileg egy obszidián lávafolyás formájában keletkeztek, és a fekete színű kőzetüveg az utólagos vízfelvétellel alakult át perlitté. Ez az üveges riolitok legváltozatosabb hazai feltárása, országos jelentőségű földtani érték.
A lebuj-kanyari feltárást elsőként 1793-ban Robert Townson angol utazó vizsgálta meg, elsősorban a marekanitos perlit és perlitbreccsa típusokra koncentrálva. Tőle származik az itt felszínre bukkanó kőzet első, rövid és meglehetősen korrekt leírása: „Hamuszínű, itt-ott vörössel tarkított, nagyon törékeny, s a szövete olyan, mintha meglehetősen zsíros fényű, rossz alakú koncentrikus hártyákból álló gyöngyszemek tömegéből állna. … Egyes helyeken a különféle héjakból álló kis gömböcskék obszidián magokat tartalmaznak.”. Az itt leírt kőzetet az akkoriban Ohotszk környékén dolgozó Simon Pallas által leírt mintákkal hasonlította össze.
1794-ben Jens Esmark járt Tokaj környékén, aki a feltárásban felbukkanó kőzetre Magyarországon először alkalmazta a perlit (Perlstein – gyöngykő) elnevezést. Leírásában megemlíti, hogy korábbi tanulmányaiban a zeolitos obszidián nevet használta ezekre a kőzetekre, mivel az obszidiánba való átmenetük szépen megfigyelhető.
A magyar kutatók közül elsőként, az 1860-as években Szabó József geológus foglalkozott részletesen a feltárással – ez volt az egyik lelőhely, melynek vizsgálata alapján alapvetően helyesen ismerte fel a perlit képződésének genetikáját és annak kapcsolatát az obszidiánnal. Az MTA-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoportjának legújabb vizsgálatai szerint a vízfelvétel, s ezzel a perlites szövet kialakulása már a lehűlés során végbement, vagyis a folyamat nem poszt-, hanem szingenetikus.
A lebuj-kanyari marekanitoknak régészeti jelentősége nincs, a kis méretű obszidián magocskákból nem készültek, nem készülhettek kőszerszámok.
A lebuj-kanyari perlitfeltárás napjainkban is szakmai kirándulások gyakori megállópontja. A terület a Tokaj–Bodrogzug Tájvédelmi Körzet részeként természetvédelmi oltalom alatt áll, így a kőzetgyűjtés előzetes hatósági engedélyhez kötött.
Leggyakrabban az a riolitvulkáni hegyek oldalában és lábánál, az évente akár többször is kapált szőlőföldeken lehet fellelni az anyakőzetből aprózódás és/vagy mállás útján kipergett obszidián gumókat. Szabó József leírása szerint az erdőbényeiek az „égevényföld” elnevezést használják azokra a perlithomokos talajokra, amelyekben gyakran fordulnak elő obszidián gumók (népi, majd régebbi köznyelvi megnevezésükkel: öglék). Ezekre a másodlagos lelőhelyekre helyenként az obszidiánt tartalmazó perlites kőzettesteket feltáró eróziós árkok időszakos vízfolyásai szállították le a borsószem, diónyi, ritkábban ökölnyi méretű obszidián gumókat. Az ilyen jellegű anyagátrendeződés különösen erős lehetett a pleisztocén jégkorszak és a holocén nedvesebb időszakaiban. A 19. századi források helyiekre hivatkozva említenek emberfej nagyságú darabokat is. Az akár több méter vastag hegylábi törmeléktakaróban valószínűleg még ma is rejtőznek hasonló méretű obszidián gumók, azonban csak kivételes esetben, például egy-egy villámárvíznek köszönhetően kerülnek felszín közelbe.
Az egyik erdőbényei geológiai lelőhelyen egy horzsakőben gazdag vulkáni tufa tartalmaz kisebb (mm-es nagyságrendű) obszidián-darabokat. A geológusok szerint ezeket a kőzetüveg-foszlányokat eredeti keletkezési helyükről, a lávadómok, lávaárak környezetéből egy-egy kalderabeszakadás során keletkezett piroklaszt-árak szállították mai helyükre.
A lebuj-kanyari marekanitos perlitfeltáráshoz hasonlók ismertek az erdőhorváti Szokolya környéki hegycsoportban is.