Az égei-tengeri Mílosz a Mediterráneum „szigeti obszidiánjai”-nak egyik legfontosabb lelőhelye. Neves obszidián-kutató elődeink, Szabó József és Szádeczky Gyula tollából a zempléni obszidiánról az 1860-1880-as évek között megjelent tanulmányokban – ahogy Szabó József 1883-ban megjelent Geologia című munkájában is –, több utalás történik a míloszi obszidiánokra. Nem véletlenül, s nem csak irodalmi hivatkozások alapján: 1876 nyarán Szabó József személyesen is tanulmányozta a míloszi lelőhelyeket. Görögországi geológiai utazásairól – előző évben Szantorini szigetének vulkanizmusát tanulmányozta – írásos jelentésben, valamint a Magyar Tudományos Akadémia III. osztályának 1876. október 9-ei ülésén előadásban számolt be.
Közel másfél évszázaddal később, 2024 szeptemberében felkerestük az obszidián legfontosabb míloszi előfordulásait. Jelen tanulmányunkban az ekkor készült fényképek segítségével idézzük fel Szabó Józsefnek az obszidián, illetve annak tokaj-hegyaljai előfordulásai kapcsán tett néhány érdekes megállapítását, tapasztalatát.
„Milo szigetén három helyen jön elő obsidián, első s a legnevezetesebb Adamas kikötői helység és Tripiti falu között, második a sziget DK-ti részen Demenegati nevű hegyen, harmadik a legjelentéktelenebb a sziget Ny-ti részén Khalata mellett (Emborio közelében).”
A szigeten az obszidián két különösen gazdag geológiai lelőhelye található, amelyek az őskorban pattintott kőeszközök alapanyagaként szolgáltak. Az egyik a sziget testébe mélyen benyúló Míloszi-öböl északi partja mentén, Adamasz (Adamas) kikötővárosa közelében emelkedő Nychia. A másik lelőhely a sziget keleti oldalán emelkedő, 278 méter tengerszint feletti magasságban tetőző Demenaghaki. A két „obszidián hegy” változatos vulkáni kőzetösszletében nagy mennyiségben lelhető fel a fekete vulkáni kőzetüveg. Mivel mindkét geológiai lelőhely a tengerpart közelében fekszik, az őskorban itt fejtett obszidiánból készült magkövek és pattintott kőeszközök elszállítása is viszonylag könnyű volt.
„Adamas es Tripiti között részint másodlagos, részint eredeti fekvetben találni … A kőzet fehér trachyt-törmelék, leginkább apró tajtkövek által képezve s ezekben találni a fekete színű obsidiánnak borsó-, egész fejnagyságú darabjait, minden feltűnő szabályosság nélkül betelepülve.”
A míloszi obszidiánok a mintegy 1,8 millió évvel ezelőtt kezdődött, magas szilícium-dioxid (SiO2)-tartalmú (savanyú), riolitos jellegű kőzeteket létrehozó kitörések során képződtek. A fekete és grafitszürke színű vulkáni üveg az ekkor keletkezett nagyméretű riolit lávadómok és vulkáni kúpok – Nychia és Demenaghaki – lejtőin, változatos geológia környezetben fordulnak elő. Helyenként kemény lávaárakhoz kapcsolódnak, máshol vulkáni törmelékkőzetekben (vulkanoklasztitokban), egyes helyeken idősebb robbanásos kitörések laza törmelékéből álló iszapárak (laharok) vegyes anyagában találhatók.
„A sziget régibb geologiai leírásaiban mindenkor kiemelve találjuk, hogy ezen obsidiánoknak eredeti fekhelye nem ismeretes. Én ugyanazon hegyet egészen a tetejéig vizsgálván reá jöttem az eredeti fekhelyre is, a mely nem egyéb mint réteges perlit-, illetőleg lithoidit-kőzet, egészen úgy mint Tokaj-Hegyalján.”
A Nychia hegyen az obszidiángumókat tartalmazó kőzetsávokat, kőzetlencséket több helyen kisebb-nagyobb kiterjedésben perlites kőzettestek veszik körül, bennük helyenként kisebb obszidiánszemcsékkel (marekanitokkal). Az obszidián Tokaj-Hegyalján több helyen – legszebben talán a tudománytörténeti jelentőségű lebuj-kanyari feltárásban, valamint a tolcsvai Gyopáros dűlőben és a szőlőskei Borz-hegyen (Borsuk) – hasonló geológiai környezetben fordul elő.
„E helyen az obsidiánt valóságban fejtették, a telepnek legnagyobb része külmivelet által hozzáférhető, de az egyik vége fele 4-5 méternyire követték a hegy tömegében és nagyon valószínű, hogy Görögországnak az ős történelmi időkben Milo szigeten a Bombarda-foki obsidiántelep szolgáltatta az anyagot azon kőtárgyakra, melyeknek darabjait sok helyen s különösen Milo szigetnek több olyan pontján is találni, melyek a kőzet lelhelyétől távol esnek.”
A Nychia hegy dél felé egy lealacsonyodó gerinccel nyúlik be a Míloszi-öbölbe. Ennek függőleges fallal végződő déli vége a Bombarda-fok, felette a sűrű komp- és hajóforgalmat segítő világítótoronnyal. Az őskorban ez volt az obszidián kitermelésének és feldolgozásának egyik kiemelt helyszíne. A felszínt helyenként szinte teljesen beborítja az őskori műhelytelepeken folyó munka után visszamaradt pattintási hulladék.
Az Égei-tenger tágabb környékén – mind kémiai összetételüket, mind méretüket tekintve – a míloszi obszidiánok voltrak a legalkalmasabbak pattintott kőeszközök készítésére. Őskori elterjedését segítette, hogy a sziget az Égei-tenger déli medencéjében viszonylag központi helyzetben található, közel (150–200 km) az európai kontinens szárazföldi részéhez. Ez különösen fontos szempont lehetett a hajózási ismeretek elsajátításának kezdeti időszakában. Mindkét obszidiánban különösen gazdag míloszi lelőhely közvetlenül a tengerparton fekszik, s ez a földrajzi adottság szintén megkönnyítette a kőeszköz-alapanyagok elszállítását.
A míloszi obszidián-kőeszközö – a közeli kisebb-nagyobb szigeteken túlmenően – ismertek Krétáról, Kis-Ázsia nyugati partvidékéről, a mai Görögország szárazföldi részéről és a Jón-szigetvilágból. A legtávolabbi ismert régészeti lelőhely az egykori Makedóniában, a szigettől mintegy 500 km-es távolságban van. Itt, Mandalo késő neolitikumi – kora bronzkori (Kr. e. 4500-3200) régészeti lelőhelyén a míloszi és zempléni obszidiánok együtt fordulnak elő.
A páratlan geológiai és közlekedésföldrajzi adottságok miatt a Nychia hegy az Égei-tenger tágabb környékének legnépszerűbb obszidián lelőhelye volt a középső vagy átmeneti kőkorszaktól (mezolitikum) a vaskor elejéig, mintegy 10 000 éven keresztül.
„Demenegati hegy Adamas parti helység es Castana kénbánya között van. Ezen hegy tövében elég sok obsidián hever egyes darabokban, s a hegyre felmenve ugyanilyeneket találni nagyobb területen, míg végre egy bizonyos vonal fölött többé nem fordulnak elő. Ezen vonal táján itt is eredeti fekvetben találtam az obsidiánt hasonló viszonyok között, de nem oly hatalmasan kifejlődve.”
A sziget keleti partvidékén emelkedik a Demenaghaki hegy. E lelőhelyen a felszínről elérhető vulkáni kőzetüveg előfordulása viszonylag koncentrált: a mintegy 300-400 méter széles obszidián tartalmú kőzetsáv nyugat-keleti csapásirányban, a parti sziklák felső részéig fut ki. A felszín alatt futó obszidián tartalmú kőzetsávot mesterséges üregek mélyítésével érték el, s onnan termelték ki a fekete kőzetüveget. Ez igazi különlegesség, hiszen például a Kárpátok, az Örmény-magasföld és az Anatóliai-fennsík geológiai lelőhelyein az obszidián gumókat jellemzően a felszínről gyűjtötte az őskor embere. Jelen tudásunk szerint Európában és Kis-Ázsiában a Demenaghaki lelőhelyen kívül nem ismertek az obszidián felszín alatti bányászatára utaló nyomok.
A Demenaghaki hatalmas hegytömege több mint száz méter magas, helyenként függőleges sziklafalakkal szakad le az Égei-tenger felé. Habár ez a partvidék valószínűleg az őskorban is vadabb, nehezebben elérhető vidéknek számított, e lelőhely kultúrtörténeti jelentősége nem marad el a Nychia hegytől.
Az obszidián anyagú magköveket és pattintott kőeszközöket a hegy keleti lábánál rakták hajókra, és szállították el a felhasználási helyekre. A 21. század második évtizedében itt, az Angali-parton épült ki a Milos Cove luxusüdülőhely. A leletmentő ásatások során a régészek gazdag őskori műhelytelepet tártak fel. Az apartman házak között a csupasz kőzetfelszínt ma is sokfelé pattintási hulladék borítja. A bejáratnál állították ki a legnagyobb itt talált obszidián tömböt.
Az 1876 nyarán Szabó József geológus professzor által Míloszon gyűjtött obszidián példányok az Eötvös Loránd Tudományegyetem ásvány- és kőzettárát gazdagítják.
Az idézetek forrása:
Jelentés Görögországba tett geológiai utazásairól. Dr. Szabó Józseftől. (Előadta a III. osztály ülésén 1876. október 9-dikén.) Budapest, 1876. A. M. T. Akadémia Könyvkiadó-hivatala. (Az Akadémia épületében.)
Köszönetnyilvánítás:
Köszönöm dr. Papp Gábor főmuzeológus úr (Magyar Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettár) segítségét, aki megküldte részemre a jelen tanulmány alapjául szolgáló, 1876. évi keltezésű jelentést.