A lipari obszidián használata az őskortól napjainkig
A Tirrén-tenger medencéjében, Szicília partjaitól alig harminc kilométerre északra elhelyezkedő Lipari egyike az Eoli-szigetek (Isole Eolie), más néven Lipari-szigetek hét nagyobb vulkáni eredetű szigetének. Számunkra, a zempléni obszidián hazájából érkező geográfusok számára azonban elsősorban a Mediterráneum „szigeti obszidiánjai”-nak az egyik legfontosabb lelőhelye. 2025 áprilisában ide vezetett a fekete vulkáni üveg mélyebb megismerését célzó soron következő tanulmányutunk. Jelen tanulmányban a lipari obszidián hasznosítását mutatjuk be az őskortól napjainkig, egyrészt a témában megjelent angol nyelvű régészeti szakirodalomra alapozva, másrészt saját terepi tapasztalataink alapján, tájföldrajzos szemlélettel.
A Mediterráneum őskori ember által gyűjtőhelyként használt előfordulásai részben az Égei-tenger medencéjében (Antipárosz, Mílosz és Gyali), részben a Tirrén-tenger vidékén (Lipari, Palmarola és Szardínia), továbbá Szicíliától délre, Afrika partjai közelében (Pantelleria) találhatók.
A Földközi-tenger térségében alkalmazott „szigeti obszidián” kifejezés nem csak a geológiai lelőhelyek földrajzi jellegére utal. A szakemberek számára egyben magában hordozza azt a tényt is, hogy a tágabb környék többi obszidiánjához – Kárpátok, Közép-Anatólia és Örmény-magasföld – képest a mediterráneumi lelőhelyek kőeszköz alapanyaga csak az őskor későbbi szakaszában, a hajózási ismeretek elsajátítása után került be a távolsági kereskedelembe. A kárpáti (zempléni) obszidiánt mintegy 28 000-26 000 évvel ezelőtt – a pleisztocén jégkor utolsó eljegesedésének (Würm) utolsó időszakában, a felső paleolitikumban – a gravetti kultúra közösségei már kiterjedten dolgozták fel és használták. A kizárólag vízi úton elérhető „szigeti obszidiánok” azonban csak később, mintegy 11 000-10 000 évvel ezelőtt – a középső vagy átmeneti kőkorszakban (mezolitikum), földtörténeti értelemben a holocén kor elején – váltak ismertté a geológiai lelőhelyekkel nem rendelkező szigeteken és a szárazföldi kontinensrészeken, mind a Földközi-tenger nyugati, mind keleti medencéjében. Lipari szigete és az obszidián közös története az újkőkor (neolitikum) elejétől, napjainktól számítva mintegy 8 000 évvel ezelőttől íródik.
A geológiai lelőhelyek közül kiemelkedik a Földközi-tenger nyugati medencéjében található Lipari. Ezt feltehetően részben a sziget kedvező fekvésének – központi elhelyezkedés a Tirrén-tenger déli medencéjében, „látótávolságban” Szicíliától és az Appennini-félsziget déli részétől –, részben az elérhető obszidián nagy mennyiségének, a gyűjthető és fejthető tömbök viszonylag nagy méretének és a vulkáni üveg jó minőségének (jó pattinthatóság, különösen éles peremek stb.) köszönhető. Habár a változatos megjelenésű lipari obszidiánok között különösen magas üvegfényű, átlátszó példányok is vannak, a funkcionális használat (elsősorban a mezőgazdaságban, a bőr- és húsfeldolgozásban) domináns szerepet töltött be, a dísztárgyként való használat – például Közép-Anatólia és az Örmény-magasföld térségéhez, s különösen Közép- és Dél-Amerikához képest – kevésbé volt jellemző.
Az obszidián, mint telepítő tényező
A régészeti kutatások szerint az első állandó települések a korai neolitikumban (Kr. e. 5300 körül, Stentinello kultúra) alakultak ki Liparin és a szomszédos Salina szigetén. A késő neolitikumban (Kr. e. 4500-4000, Diana kultúra) már egyértelműen a helyi igényeket messze meghaladó mennyiségű kőeszköz készült a sziget műhelytelepein, különleges szaktudást igénylő minőségben. A Mediterráneum nyugati és középső részén mennyiségét tekintve a legtöbb régészeti lelőhelyen az obszidián anyagú pattintott kőeszközök között uralkodnak a Lipari szigetéről származók. A lipari obszidián kedveltségének egyértelmű bizonyítéka, hogy az itteni fekete vulkáni üvegből készült pattintott kőeszközök elterjedése a késő neolitikumtól már szinte teljes mértékben átfedésben van a pantelleriai, palmarolai és a szardíniai eredetű kőzetből készült eszközök elterjedési területével.
A Földközi-tenger térségében a Lipari szigetén fellelhető régészeti jelentőségű obszidiánok geológiai értelemben a fiatalabbak közé tartoznak, a rétegtani vizsgálatok szerint napjainktól számolva mintegy 9000-8400 éve keletkeztek (Canneto Dentro, Vallone del Gabellotto és).[1] Ez a régészeti korbeosztás szerint nem sokkal a dél-olaszországi korai neolitikum kezdete előtti időszak.
A nagy mennyiségben elérhető, jó minőségű obszidián lelőhelyeire hamar rátalált a szigetre dél és kelet felől kisméretű, evezővel hajtott „lélekvesztőkkel” érkező őskori ember. A lipari obszidián hasznosításának legkorábbi ismert bizonyítékai a Szicíliában és az Appennini-félszigeten lévő régészeti lelőhelyeken talált leletegyüttesekből származnak, amelyek a korai neolitikum elejére, kb. Kr. e. 6000-re datálhatók. Vagyis: a gabellottoi geológiai lelőhely obszidiánjának keletkezése után alig néhány száz évvel már megkezdődött a gyűjtés és a távolsági szállítás. Alig telt el újabb ötszáz év, és Liparin is létrejöttek az első állandóan vagy időszakosan lakott települések.[2] Összességében a sziget első betelepülésében az obszidián volt a legfontosabb természeti-táji adottságok egyike.
A következő évezredekre a Tirrén-tenger medencéjében Lipari vált a fekete vulkáni üveg távolsági kereskedelmének legfontosabb központjává. Az itt fejtett fekete vulkáni üvegből készült kőeszközök Szicília, Málta, Észak-Afrika, Korzika, Dél-Franciaország, az Appennini-félsziget és Dalmácia számos régészeti lelőhelyéről előkerültek. A legtávolabbi lelőhelyek az Adriai-tenger medencéjének északkeleti részén, Horvátországban találhatók, ahol a lipari és kárpáti (zempléni) obszidiánok együtt fordulnak elő.
A tengeri hajózás kezdeti időszakában a távolsági kereskedelemben igyekeztek kihasználni az időjárási viszonyok által kevésbé veszélyeztetett szárazföldi útvonalakat, így az obszidián magköveket jellemzően szigetről szigetre hajózva, majd a legközelebbi szárazföldi kontinensrész elérése után szárazföldön szállították tovább. A lipari obszidián is az Appennini-félszigeten szárazföldi úton, délről észak felé szállítva érte el az északabbi felhasználási helyeket. A lipari régészeti kutatások is alátámasztják a régészeknek azt a közvetett bizonyítékokon alapuló (pl. a geológiai lelőhelyeken vagy az azokhoz közeli műhelytelepeken található nagy mennyiségű pattintási hulladék) feltételezését, mely szerint a vízi járműveken elsősorban a geológiai lelőhelyek közelében előkészített magköveket (nukleuszokat) szállítottak, magukat a kőeszközöket már a felhasználási helyeken pattintották.
A pattintott obszidián kőeszközök használata a bronzkorban fokozatosan csökkent, majd a könnyebben megmunkálható fémek használatának elterjedésével a középső bronzkor végére, napjainktól számolva mintegy 3300 éve alapvetően meg is szűnt.
Az őskori lelőhelyek nyomában
Tykot, R. H. 2019-ben megjelent tanulmányában Lipari szigetén négy az újkőkorban és a bronzkorban elérhető geológiai lelőhely alcsoportot: Monte Guardia, Gabellotto – alsó szint (szurdok), Gabellotto – észak és Canneto Dentro, valamint további két fiatalabb, az őskorban még nem létező alcsoportot: Forgia Vecchia és Rocche Rosse azonosított.[3] Martinelli, M. C. és munkatársai a 2020-as években elvégzett kutatásai során új geológiai lelőhelyként azonosították a sziget legmagasabb csúcsa, a Monte Chirica (602 m tszf.) déli oldaláról a sziget nyugati partjai felé tartó egyik völgyet (Vallone Fiume Bianco), amelynek obszidiánja szintén elérhető volt már a neolitikumban. S hogy az őskor embere mely lelőhelyeken gyűjtötte az alapanyagot kőeszközeihez? A válasz nem egyszerű, s nem csak a kutatások hiányával vagy a tudományos megismerés korlátaival magyarázható.
A sziget vulkánjai a történelmi időkben is aktívak voltak, így az őskori kőfejtők és gyűjtőhelyek részben vagy teljesen eltemetődtek. A sziget északkeleti részén emelkedő, 477 méter tengerszint feletti magasságú Monte Pilato fiatal vulkánja helyenként több száz méter vastagon fedte be riolitos összetételű törmelékes és lávakőzetekkel – jórészt pumisszal (horzsakővel) – az őskori lelőhelyeket. A fiatalabb vulkáni kitörések során (pl. Forgia Vecchia – Kr. u. 776 körül, Rocche Rosse–Lami – Kr. u. 1200 körül) obszidián is keletkezett, ami vizuálisan könnyen összetéveszthető a régészeti jelentőségű obszidiánnal.
Az újkőkorban és a bronzkorban elérhető geológiai lelőhelyek a régészeti kutatások szerint a sziget két, nyugat-keleti csapásirányú, kelet felé nyitott völgyében találhatók. Az elsődleges őskori gyűjtőhely a Monte Pilato déli előterében mélyülő Gabellotto völgye (Vallone del Gabellotto), valamint a Monte Chirica déli előterében lévő Vallone Fiume Bianco volt. A két geológiai lelőhely fekete vulkáni kőzetüvege Kr. e. 6700–6400 körül – alig néhány száz évvel a dél-olaszországi korai neolitikum kezdete előtt – zajlott vulkáni kitörések során keletkezett. A Canneto település felső, hegyek felőli részének helyet adó völgy (Vallone Canneto Dentro) obszidiánja minden érintett lelőhely régészeti anyagában alárendelt (1-3%) szerepet játszik. A Monte Guardia obszidiánjából készült kőeszköz egyik régészeti lelőhelyről sem került elő.
Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a Gabellotto völgy és a Canneto Dentro völgy előterében elhelyezkedő tengerpartok is fontos, – sőt, talán a legfontosabb – gyűjtőhelyek lehettek. A népszerű tengerparti kistelepülés, Canneto környéki strandokon (Spiaggia Bianca, Spiaggia delle Papesce) ma is nagy számban találhatók kisebb-nagyobb méretű (nem ritkán emberfej nagyságú, több kilogrammos tömbök), peremeiken különböző mértékben lekerekített obszidián kavicsok. Ezek gyűjtése az őskorban is sokkal könnyebb volt, mint a fiatalabb obszidián lávaárak kompakt anyagának fejtése. Ahogy a közvetlen tengeri kapcsolat miatt az elszállítás is sokkal egyszerűbb volt.
Obszidián és turizmus
A fekete vulkáni üveg a Tirrén-tengeri sziget turizmusába is hangsúlyosan beépül, részben a bemutatás révén, részben az ékszeriparon keresztül.
A lipari obszidiánt – elsősorban annak régészeti jelentőségét – több kiállítás keretében ismerhetjük meg. Lipari településen, az újkőkor óta lakott Fellegvárban (Acropoli del castello di Lipari) rendkívül gazdag helyi régészeti anyaggal várja a látogatókat a régészeti múzeum (Museo Archeologico Regionale Eoliano). A bemutatóhely őskort bemutató részlegén a neolitikumtól a bronzkorig több vitrinben is megjelennek a pattintott obszidián anyagú kőeszközök. A múzeum vulkanológiai részlege tanulmányutunk idején, 2025 tavaszán felújítás miatt zárva tartott. Az obszidián iránt érdeklődőket az újranyitásig maximálisan kárpótolja az „Obszidián a Mediterráneumban” (Ossidiana nel Mediterraneo) című időszaki kiállítás.[4]
A szigetet évről évre felkereső többszázezer turistára alapozva Lipari település központjában számos ékszerüzlet működik, melyek kínálatába szervesen beépül a szigeten fellelhető obszidián is. Különlegesség az Obszidián háza (La Casa dell’Ossidiana) nevet viselő üzlet a település sétálóutcáján, ahol a hagyományos obszidián anyagú nyak- és karláncok mellett ősi kőeszközöket formázó függők és egyéb művészi igényességgel készül dísztárgyak is vásárolhatók. A fekete kőzetüvegből készült ékszerekre a turisták közül sokan jellegzetes helyi jellegű ajándéktárgyként tekintenek, így azok különösen nagy vonzerővel bírnak számukra. Valószínűleg az obszidián termékek iránti nagy kereslet az egyik kiváltója annak, hogy az üzletekben a kézműves termékek mellett olyan ékszerek is megjelennek, amelyek alapanyaga feltehetően nagyüzemi körülmények között készült, nem is feltétlenül lipari obszidiánból. De ez csak a magunkfajta obszidián kutatók szemében vált ki bármilyen kétséget. A lipari „jeles kövére”, az obszidiánra is építő turizmus fontos szerepet tölt be a Tirrén-tengeri szigeten élők megélhetésében, boldogulásában.
Jegyzet
[1] Martinelli, M. C. és munkatársainak újabb (2020-2025), hasadásos nyomelemzéses kormeghatározással (fission-track dating) végzett kutatása szerint a Gabellotto völgy obszidiánja idősebb, napjainktól számolva mintegy 12000 éve keletkezett.
[2] Lipari szigetének kis mérete (37,5 km2), a kevés művelhető terület lehet az oka annak, hogy az újkőkorban valószínűleg csak időszakosan lakott vagy kis lélekszámú állandó települések jöttek létre. Ennek régészeti bizonyítéka, hogy a szigeten kevés neolitikus sírhelyet találtak. Az obszidián kitermelése, gyűjtése gyakori szezonális látogatásokkal történt.
[3] A tampai Dél-floridai Egyetem archeológusának kutatócsoportja Lipari szigetén 40 földtani lelőhelyről összesen 1300 mintát gyűjtött és elemzett az elemi összetétel alapján. Máltától Dél-Franciaországig, illetve Horvátországig kiterjedően összesen 200 régészeti lelőhelyen mutatták ki a lipari obszidián jelenlétét.
[4] A kiállításon – a Magyar Nemzeti Múzeum régész szakembereinek köszönhetően – a kárpáti obszidián szakszerű bemutatására is sor kerül, részben falitablón, részben audiovizuális eszközök segítségével.