A kárpáti (zempléni) obszidián közép-európai lelőhelyei mellett évezredek óta ismert előfordulások vannak kontinensünk déli részén, a Földközi-tenger szigetein. A „Mediterrán régió” őskori ember által gyűjtőhelyként használt előfordulásai egyrészt a nyugati medencében, a Tirrén-tenger vidékén találhatók: Szardínia (Monte Arci), Palmarola és Lipari. További geológiai lelőhely található Pantelleria szigetén, Szicíliától délre, Afrika partjai közelében. A beltenger keleti részén, az Égei-tenger medencéjének három szigeti előfordulása: Antipárosz (Antiparos), Mílosz (Milos) és Gyali (Giali, Yalì).
A „szigeti obszidián” kifejezés nem csak a geológiai lelőhelyek földrajzi jellegére utal. A szakemberek számára egyben magában hordozza azt a tényt is, hogy a tágabb környék többi obszidiánjához – Kárpátok, Közép-Anatólia és Örmény-magasföld – képest a mediterráneumi lelőhelyek kőeszköz alapanyaga csak az őskor későbbi szakaszában, a hajózási ismeretek elsajátítása után került be a távolsági kereskedelembe.
Fiatal kor, változatos megjelenés – a „szigeti obszidiánok” geológiája
A Földközi-tenger térségében az obszidiánok kialakulása az Eurázsiai-hegységrendszer kialakulását kísérő harmad- és negyedidőszaki vulkáni tevékenységhez kötődik. A vulkáni kőzetüvegeket létrehozó riolitos jellegű vulkáni tevékenység a miocén későbbi szakászától (tortonai és messinai emelet) napjainkig terjedő közel 9 millió éves időtartam alatt zajlott. Vagyis az itteni obszidiánok több millió évvel fiatalabbak, mint a kárpáti (zempléni) előfordulásokban fellelhetők, melyek 15–10,6 millió évvel ezelőtt (a földtörténet miocén korának szarmata és alsó pannon emeletében) zajlott vulkáni kitörések során keletkeztek.
A Mediterráneumban a legidősebb obszidiánok a miocén végi és pliocén kori vulkáni kitörések során keletkeztek: Mílosz – 8,9-8,3 millió éve, Antipárosz – 5,4-4 millió éve, Szardínia (Monte Arci) – 3,6-3,5 millió éve. Míloszon, Liparin, Palmarorán és Pantellerián az obszidiánt is létrehozó riolitos összetételű lávaárak nagyobb része a pleisztocén korban, mintegy 1,8-0,7 millió évvel ezelőtt zajlott vulkáni kitörések terméke. A legfiatalabb obszidián lávaárak Liparin és a szomszédos Vulcanon a történelmi időkben jöttek létre – pl. Lipari, Forgia Vecchia – Kr. u. 776, Lipari, Rocche Rosse és Lami – Kr. u. 1200, Vulcano, La Fossa-kráter – Kr. u. 1739 –, így az őskori ember számára még nem voltak elérhetőek. Lipari szigetén az idősebb (pleisztocén és korai holocén kori), az őskorban kőeszköz-alapanyagként gyűjtött obszidiánokat tartalmazó lávaárak (Canneto Dentro és Pomiciazzo) egy részét a fiatalabb vulkáni kitörések anyaga részben betemette, s csak néhány helyen vannak a felszínen (pl. Vallone del Gabellotto).
Megjelenésükben – pl. színükben (fekete, sötétszürke, barna), mintázatukban (pl. sávos, csíkos, foltos) és átlátszóságukban – különösen változatosak a lipari obszidiánok. Különleges megjelenésűek a sugaras-gömbös szerkezetű kristályos elegyrészeket, ún. szferolitokat tartalmazó változatok. A szardíniai Monte Arci geológiai lelőhelyen a fekete és szürke színváltozatok mellett az európai lelőhelyeken kifejezetten ritka, sávosan vagy foltosan vörös és fekete színű mahagóni obszidián is előfordul. Szintén egyedi megjelenésű, a többi mediterráneumi obszidiántól vizuálisan jól megkülönböztethető az áttetsző peremeken sötétzöld színű pantelleriai vulkáni kőzetüveg.
A „szigeti obszidiánok”, mint pattintott kőeszközök alapanyagai
A „szigeti obszidiánok” kiterjedt használata a kárpátiakhoz képest rövidebb múltra tekint vissza. A kárpáti (zempléni) obszidiánt mintegy 28 000-26 000 évvel ezelőtt – a pleisztocén jégkor utolsó eljegesedésének (Würm) utolsó időszakában, a felső paleolitikumban – a gravetti kultúra közösségei már kiterjedten dolgozták fel és használták. A „szigeti obszidiánok” azonban csak később, mintegy 11 000-10 000 évvel ezelőtt – a középső vagy átmeneti kőkorszakban (mezolitikum), földtörténeti értelemben a holocén kor elején – váltak ismertté a geológiai lelőhelyekkel nem rendelkező szigeteken és a szárazföldi kontinensrészeken. Az obszidián kőeszközök használata és távolsági kereskedelme a mezőgazdasági termelés elterjedésével különösen kiterjedtté vált a neolitikumban.
A kisméretű, evezővel hajtott vízi eszközök révén először a geológiai lelőhelyekhez közeli szigeteken és szárazföldi kontinensrészeken terjedtek el ezek a jó minőségű kőeszközök. Távolabbi felhasználási helyszíneken, így Európa, Afrika és Ázsia Földközi-tengert övező nagy összefüggő, szárazföldi kontinensrészeinek partvidékén pedig – néhány lokális kivételtől eltekintve – csak évezredekkel később, a hajózási ismeretek fejlődésével, a nagyobb méretű vitorlás hajók elterjedésével kezdődött meg a felhasználásuk. A szigeti obszidiánok elterjedését nem kizárólag a vulkáni üveg minősége határozta meg, hanem kezdetben a geológiai lelőhelyet rejtő sziget szárazföldtől való távolsága is. A hajózás kezdeti időszakában különösen fontos tényező volt továbbá a sziget partvonalának jellege, a biztonságos kikötés lehetősége: ez nehezítette például a pantelleriai és különösen a gyali obszidián távolsági kereskedelemben való nagyobb mértékű elterjedését.
A régészek feltételezése szerint a vízi járműveken elsősorban a geológiai lelőhelyek közelében előkészített magköveket (nukleuszokat) szállítottak, magukat a kőeszközöket már a felhasználási helyek műhelytelepein pattintották. A távolsági kereskedelemben igyekeztek kihasználni az időjárási viszonyok által kevésbé veszélyeztetett szárazföldi útvonalakat, így az obszidián magköveket jellemzően szigetről szigetre hajózva, majd a legközelebbi szárazföldi kontinensrész elérése után szárazföldön szállították tovább. A Tirrén-tenger medencéjében például a szardíniai obszidián egyik szállítási útvonala Korzikán keresztül vezetett az Appennini-félsziget északi része, illetve Dél-Franciaország felé. A lipari obszidián is az Appennini-félszigeten délről észak felé végighaladva érte el az északabbi felhasználási helyeket.
A pattintott obszidián kőeszközök használata a bronzkorban fokozatosan csökkent, majd a vaskor elejére, mintegy 3000 éve alapvetően meg is szűnt.
Szigetről szigetre az obszidián nyomában
A Mediterráneum nyugati és központi részén az obszidián geológiai lelőhelyei közül a legfontosabb Lipari volt. Ennek földtani alapját a sziget északi és keleti partvidéki részén (vagyis könnyen elérhető helyeken), viszonylag nagy mennyiségben (több mint 40 geológiai lelőhely) elérhető obszidián adja, ugyanakkor a térségi léptékben központi fekvés is a fekete vulkáni kőzetüvegből készült, jó minőségű kőeszközök távolsági kereskedelmének kiemelkedő központjává tette a szigetet. A régészeti kutatások szerint az első állandó települések a korai neolitikumban (Kr. e. 5500 körül) alakultak ki a szigeten. Az újkőkor későbbi időszakában már egyértelműen a helyi igényeket messze meghaladó mennyiségű kőeszköz készült a sziget műhelytelepein. Az itt fejtett fekete vulkáni üvegből készült kőeszközök Szicília, Málta, Észak-Afrika, Dél-Franciaország, az Appennini-félsziget és Dalmácia számos régészeti lelőhelyéről előkerültek. Érdekesség, hogy egyes dalmáciai régészeti lelőhelyeken a lipari és kárpáti (zempléni) obszidiánok együtt fordulnak elő. A Mediterráneum nyugati és középső részén mennyiségét tekintve a legtöbb régészeti lelőhelyen az obszidián anyagú pattintott kőeszközök között uralkodnak a Lipari szigetéről származók. Helyi sajátosság, hogy a történelmi időkben is aktív vulkanizmus miatt a neolitikumi kőfejtők és gyűjtőhelyek azonosítása szinte lehetetlen, azok ugyanis részben vagy teljesen eltemetődtek.
Szardínia szigetén a Monte Arci vulkáni komplexumban található geológiai lelőhelyekről származó obszidián eszközkészítési célú gyűjtése és felhasználása a régészeti kutatások szerint már a mezolitikumban megkezdődött, míg csúcspontját a neolitikumban érte el. A műhelytelepek a vulkáni lávaárak elsődleges geológiai lelőhelyei közelében jöttek létre, ugyanakkor a folyóvölgyekben és környező sík térszíneken lévő másodlagos lelőhelyek legömbölyített obszidián kavicsaiból is készültek kőeszközök. A szardíniai obszidiánból pattintott kőeszközök távolsági kereskedelmének fő iránya Korzika és Dél-Franciaország volt. Kerültek elő innen származó obszidiánból készült kőeszközök Észak-Olaszországból, továbbá jóval kisebb mennyiségben Katalóniából, az Appennini-félsziget déli részeiről és Szicíliáról is.
A Palmarola szigetén található obszidián fő felhasználási térsége az Appennini-félsziget központi része volt, ugyanakkor innen származó fekete kőzetüvegből készült pattintott kőeszközök előkerültek dél-franciaországi és dalmáciai régészeti lelőhelyekről is. Mivel a szigeten ez idáig nem tártak fel neolitikumi településnyomokat (az őskor emberének megtelepedését valószínűleg az ivóvíz korlátozott elérhetősége akadályozta), a közeli szárazföldi térségben élő korabeli közösségek tagjai időről időre valószínűleg kimondottan a kőeszköz alapanyag megszerzése miatt vállalkoztak a viszonylag rövid (35-40 km) tengeri útra.
A Szicíliai-szorosban, Szicília és Afrika között, a tunéziai Bon-foktól alig 90 kilométerre fekvő Pantelleria szigetén fellelt, zöldes színével egyedi megjelenésű obszidiánból készült pattintott kőeszközök az afrikai partvidék, Szicília és Málta őskori lelőhelyeiről kerültek elő a legnagyobb számban.
Az Égei-tenger térségében a míloszi obszidián volt különösen kedvelt, részben jó minőségének, részben a sziget központi jellegű földrajzi helyzetének, részben a két ismert lelőhely (Agia Nychia és Demenegakion) tengerpart közeli elhelyezkedésének köszönhetően. Az itteni kutatások szerint az obszidián nagyobb mennyiségben csak a Kr. e. 3. évezredben (a korai bronzkori „korai kükladikus kultúra” időszakában), vitorlás hajókon jutott el nagyobb távolságra. Régészeti leletek igazolják, hogy kisebb evezős csónakokon a környező szigetekre, sőt a mintegy 150 km-es távolságra lévő Peloponnészosz-félszigetre már korábban is szállítottak belőle. Különleges jelentőségű a peloponnészoszi Franchthi-barlangban talált míloszi eredetű obszidián: a Kr. e. 9000–7800 év közötti időszakra datált pattintott obszidián kőeszközök a modern ember hajózási képességének legrégibb ismert bizonyítékai az Égei-tenger térségéből. Ebben az időben Míloszon még nem volt állandó település, az Argolic-öböl parti meredek mészkősziklákba mélyülő barlang lakói kimondottan a kőeszközök alapanyagának megszerzése miatt vállalkoztak a hosszú és veszélyes tengeri útra. Mivel a szigeten az első állandó települések csak a késő neolitikumban (Kr. e. 4000) jöttek létre, feltehetően több évszázadon keresztül a Peloponnészoszról, esetleg a közeli nagyobb szigetekről érkező kisebb csoportok saját igényeik kielégítésére csak rövid időszakok során fejtették az obszidiánt. Míloszi obszidián kőeszközök ismertek – a közeli kisebb-nagyobb szigeteken túlmenően – Krétáról, Kisázsia nyugati partvidékéről, a mai Görögország szárazföldi részéről és a Jón-szigetvilágból. A legtávolabbi ismert régészeti lelőhely az egykori Makedóniában, a szigettől közel 500 km-es távolságágban van. Egyes makedóniai (ma észak-görögországi) régészeti lelőhelyeken a míloszi és kárpáti (zempléni) obszidiánok együtt fordulnak elő.
Az Égei-tenger délkeleti részén fekvő Gyali különösen fényes és gyakran áttetsző, ugyanakkor törékenyebb obszidiánjának régészeti lelőhelyei a közeli kisázsiai partok mentén és Krétán találhatók. Szélesebb körű elterjedésüket feltehetően az is akadályozta, hogy a sziget meredek partjain kimondottan nehéz a kikötés.
Az Égei-tenger obszidiánjai közül kétségkívül az antipároszi volt a legjelentéktelenebb. Az itt gyűjtött fekete kőzetüvegből pattintott kőeszközöket – a kőzet gyenge minősége miatt – csak helyben használták. Ennek szemléletes bizonyítéka, hogy még a környező kisebb szigetek őskori régészeti lelőhelyein is a míloszi obszidiánok a gyakoribbak.
Egyedülálló tematikus bemutatóhelyek és turisztikai programok
Szardínia szigetén, Pau kisvárosában egy tematikus bemutatóhelyen ismerhetjük meg a „Neolitikum fekete aranyát” (Museo Ossidiana – www.museossidiana.it). A kiállítás a helyi önkormányzat, a térségben található „földtani-bányászati park” (Parco Geominerario Storico e Ambientale della Sardegna) és a Cagliari Egyetem együttműködésében jött létre 2010-ben. Ez kontinensünk egyetlen olyan kiállítása, amely kimondottan az obszidián köré szerveződik. A program keretében a vulkáni kőzetüveg keletkezése mellett a pattintott kőeszközök készítésének folyamata is megismerhető. A szakmai programot az obszidián közeli lelőhelyén, a Monte Arci környékén kialakított „obszidián park” kitáblázott túraútvonalainak bejárása teheti teljessé, amelyhez szakvezető is igényelhető.
Az ásványkincsekben különösen gazdag Míloszon a helyi közösségek megélhetésében évszázadok óta fontos szerepet játszott a bányászat. Erre emlékezve – s egyben az ide érkező turistáknak is tartalmas programlehetőséget kínálva – a sziget legnagyobb kikötővárosában, Adamasban egy bányászattörténeti múzeumot hoztak létre (www.milosminingmuseum.com). A tematikus kiállítás hangsúlyos részét képezi a helyi obszidián geológiájának és kultúrtörténetének a bemutatása (Zafeiris Vaos Obszidián Gyűjtemény). Az égei-tengeri szigeten vezetett túrákon is megismerhető az obszidián, ami Mílosz turisztikai marketingjébe is markánsan beépült.
Köszönetnyilvánítás:
Köszönöm Baráz Csaba geográfus, dr. Horváth Gergely geográfus, egyetemi oktató-kutató és dr. Szepesi János, az MTA-ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport kutatójának szakmai észrevételeit, kiegészítéseit.