Szőlőművelés és obszidián

Szabó József és Szádeczky Gyula 19. század második felében az obszidián tokaj-hegyaljai előfordulásáról megjelent tanulmányaiban igen gazdag lelőhelyek képe bontakozik ki az olvasó előtt.

Szádeczky Gyula (1887) például így írta le az erdőbényei Mondoha délnyugati oldalában tett kirándulásukat: „a szőllők tufás talajában eleintén csak itt-ott, följebb mindinkább sűrűbben találunk apró, legömbölyödött Obsidián-szemeket, míg végre a szőllők tetején egyszerre perlites Obsidián-talajra bukkanunk, a mely csak nagyon vékony réteget képez, annyira hogy megművelve lévén, figyelmünket könynyen kikerülheti.

Szabó József (1867) az obszidián példányok méretére így utal a mádi lelőhelyek példáján: „Nagyságra nézve emberfejnyi darabról is hallottam, a két ökölnyi darabok nem ritkaságok, egy ökölnyiek gyakoriak.” Erdőbényén helyi vezetőjének elmondása alapján szintén „fejnagyságú” darabokat említ.

 

Ma azonban már hiába keressük az általuk említett hatalmas, több kilogramm tömegű fekete kőzetüvegeket. A ma fellelhető példányoknak nem csak a mérete és a tömege sokkal kisebb, hanem lényegesen kisebb mennyiségben fordulnak elő a szőlőföldeken és a parcellák közöttük lévő vízmosta árkokban.

A lelőhelyek „elszegényedésének” egyik alapvető oka tapasztalatunk szerint a szőlőművelés visszaszorulása, a művelt földek hegylábi területek felé történő „lecsúszása”. Amíg a 19. század második felében, Szabó József és Szádeczky Gyula terepbejárásai idején az obszidián fő „forrását” képező perlites kőzetrétegeken még művelt szőlők voltak, addig ma már hiába keressük ezeket. Míg korábban a perliten képződött, homokos jellegű, s ezért gyorsan kiszáradó talajoknak külön népi elnevezése is volt, ma már csak helyenként művelik ezeket a szürkés talajú „égevényföldek”-et. Régebben a nagymértékű talajerózió miatt és a rendszeres kapálásnak is köszönhetően ezekből kerültek felszínre a különböző nagyságú obszidián gumók.

E változásokat szemléletesen mutatja be az erdőhorváti Szokolya déli, az erdőbényei „félmedencére” néző lejtőiről készült térképvázlat és Szabó József 1865-ban kiadott „Tokaj-Hegyalja földtani s szőlőmívelési térképe” ugyanennek a területnek az egy részéről készült kivágata. Míg a 19. század második felében a Mondoha vonulatának felső, 300-400 méter tengerszint feletti magasságú részét szinte teljes egészében művelték, addig ma már csak alig néhány parcellát művelnek a hegylejtő 300 méteres szintvonal feletti, meredekebb részén. Szabó József csodás szépségű és igen tanulságos térképe arra is rávilágít, hogy míg korábban a szőlőművelés felső határa éppen „elmetszette” a magasabban fekvő, a térképen narancssárga csíkozással jelzett perlites rétegeket, addig ma már csak az alacsonyabban fekvő, jórészt riolittufa alapkőzetű térszíneken folyik a szőlőművelés.

 

Az sem kedvez az obszidián öglék előkerülésének, hogy a szőlőket ma már nem kapálják rendszeresesen. Tapasztalatunk szerint a szőlősorok köze – tudatosan vagy még inkább szükségből – gyakran marad füves, míg sok dűlőben kora tavasszal csak minden második sorközt kapálják fel.

Az obszidián lelőhelyek „elszegényedése, e különleges kőzet „ritkasági értékének” növekedése véleményünk szerint felveti a természetvédelmi oltalom biztosításának szükségességét is, a védett ásványok és ásványtársulások mintájára.