Tecpatl. Obszidián és emberáldozat.

A rituális emberáldozat – mint minden áldozatbemutatás (sacrificium) – az istenségnek (természetfölötti létezőnek) szóló engesztelő szakrális gesztus, melynek célja az Isten jóindulatának, a kegynek az elnyerése, illetve az isten haragjának, a büntetésnek az elhárítása.

Az áldozati szertartások „gyökere az a fölismerés, amellyel az ember az önmagára eszmélésben megéli végességét, függését, bűnösségét, és vele transzcendens igényeit, sőt azt is, hogy az istenség hívja, megszólítja, felelősségre vonja. Ugyanakkor tudja, hogy az istenséggel való kapcsolatnak, párbeszédnek kifejezést kell adnia, és ezt csak emberi tettekkel és jelképekkel teheti.”

A közép-amerikai aztékoknál a legszentebb adomány az emberi élet, annak legfőbb rekvizituma pedig az emberi szív volt. Az emberi áldozat legelterjedtebb szokása – az emberiség egész történelmében – az aztékokhoz fűződik: egy-egy szertartás során akár több ezer áldozati személyt is megöltek. Az Európából érkező spanyol felfedezők és hódítók ezt a szokást elfajultságnak tekintették és az aztékokat ördögi színben tüntették fel. Mivel nem értették meg az emberáldozat mögött lévő teremtés- és üdvtörténeti hátteret, a szertartás „logikáját” – ezért azt kegyetlenségnek és féktelen szokásnak bélyegezték meg. Az emberáldozatok démonizálásával leginkább ürügyet találtak az aztékok és kultúrájuk elpusztítására, az Azték Birodalom megdöntésére. (Lásd Hernán Cortés spanyol konkvisztádor tevékenységét az 1519 és 1521 közötti időszakban.)

A kutatások és a történettudomány jelenlegi álláspontja szerint az azték kultúra körében a legelterjedtebb áldozati eljárás a szív eltávolítása volt. A tecpatl vagy áldozati kés (amely kovakőből vagy obszidiánból készült) pedig az azték rituálék legfontosabb elemét jelentette. Az azték papok a tecpatl-t használták az áldozati személy mellkasának felnyitására és az istenek táplálékául szolgáló szív kivágására és kiemelésére – az azték társadalom megáldásának reményében.

Az azték fővárosban, Tenochtitlanban a fő piramistemplomban két oltár állt: az egyiket Tlaloc–nak, az esőistennek, a másikat Huitzilopochtli-nek (Vitzilopocstlinak), a Nap és a tűz istenének szentelték. A piramis ezen oltára jelképezte Huitzilopochtli szülőhelyét, a mitikus Coatepec hegyet, ahol a minden istenek anyja, a termékenység istennője, Coatlicue (Az ős- és ókori Eurázsiban Anyaistennő, Magna Mater) megszülte őt. A piramis tetején lévő, a Coatepec hegyet szimbolizáló oltáron került sor az emberáldozati szertartásokra: az áldozati kövön leginkább a rituális háborúk során elfogott harcosok szívét metszették ki a vallási célra készített obszidiánkéssel.

A hagyományosan emberáldozat során használt tecpatl, amit a jaguár harcosok (ocelotl) rövid hatótávolságú fegyverként is bevetettek a harcok során, tehát kovakőből vagy obszidiánból készült lándzsa alakú, kétélű pengével kialakított kés volt. A tecpatl klasszikus nauhatl nyelven ’kő-kés’-t jelent és ’kovakő’-nek is fordítják, de obszidiánra is vonatkozik.

A tecpatl egyik legszemléletesebb ábrázolása a Codex Magliabechiano-ban (16. század; Firenzei Nemzeti Központi Könyvtár) látható, amely egy harcok során ejtett fogoly feláldozását ábrázolja, amint az áldozat dobogó szívét Huitzilopochtli istennek ajánlották fel. A szertartást végző papi személy kezében fehér pengéjű, tehát kovakőből készített áldozati kés látható. A kódexben az azték naptár 18. napjának jeleként is megjelenő tecpatl felső fele vörös, mely az emberáldozat során kiontott vérre utal, az alsó része pedig a kovakőpenge színét jelzi.

(A Magliabechiano-kódex elsősorban azték vallási dokumentum, különféle istenségek, vallási rítusok és kozmológiai hiedelmek gyűjteménye – egy olyan szemiográfiai jellegű forráscsoport része, amelyben ideogrammák, ikonok találhatók. Ezek a rajzok alapvetően szimbolikusak vagy metafora jellegűek.)

A rituális emberáldozat egy másik hatásos megjelenítése a Tudela-kódexben található. Ezeket a mezoamerikai kódexeket a 16. század közepén, a spanyol gyarmatosítás korai szakaszában alkották meg korábbi ismeretlen kódexek alapján – prehispán stílusú rajzokkal, spanyol nyelvű magyarázószöveggel, európai papírra…

Egyáltalán létezett emberáldozat a középkori Mezoamerikában (Közép-Amerikában)? Az emberek rituális meggyilkolásának ellentmondásos, sőt megdöbbentő természete okán újabban egyre több olyan írás jelent meg, amelyek szerzői a hispán kor előtti emberáldozatok létezését minimalizálni, sőt tagadni igyekeznek. Szerintük az indián őslakosoknak tulajdonított „barbár gyakorlat” kihangsúlyozása csupán a spanyol hódítás (ottani szóhasználattal: honfoglalás) legimitását szolgálta. A legenda eredete maga Hernán Cortés, illetve az „Új-Spanyolország meghódításának igaz történetét” megíró Bernal Díaz del Castillo. (Lásd: Guilhem Olivier: Sacrificio humano, mito y poder entre los mexicas. című írását a Letras Libres-ben. 

Ezen irányzat képviselői szerint nem árt figyelembe venni, hogy Hernán Cortesnek szüksége volt valamiféle igazolásra, figyelemelterelésre, tendenciózus történetekre, koncepcionális ferdítésre ahhoz, hogy ne ítéljék el hazaárulásért, mivel a spanyol király felhatalmazása nélkül lépett Anahuac területére. Igazolnia kellett a sok vérontást, veszteséget, kínzást és erőszakos halált okozó kalandor tevékenységét. Újabb nézetek szerint a Cortes és utódai által kitalált megtévesztő történetekhez a hivatalos történettudomány és a katolikus egyház a mai napig asszisztál.

A különféle értelmezési kísérletek ellenére biztosra vehető, hogy az obszidiánból (esetenként kovakőből) készült tecpatl az ősidőktől fogva jelen volt a közép-amerikai indián kultúrák szertartásaiban, az áldozati liturgiákban. Ezek során a tecpatl a szív által képviselt akaraterőt mintegy átadja a kozmoszt irányító természeti erőknek. Ez az akaraterő egyrészt az ember bűnös énjének, a haragnak, az irigységnek, a kapzsiságnak és mindenféle gonoszságnak a legyőzését szolgálta, azaz az önfejlesztés rituáléja, másrészt a háború, a harc és a küzdelem diszciplínája volt. Az áldozati szertartások – közöttük kiemelten az emberáldozat – szervesen beleszövődött egy olyan kultúrába, amely a kozmosszal harmóniában alkotott naptárrendszert, amely a tér és az idő ismeretére alapozva mélységesen tisztelte (és értette) az életet és a halált – annak együvé tartozását, azaz a létezést.