A különleges megjelenésű obszidián nem csak a szakemberek, hanem a geológiai és régészeti lelőhelyek környékén élők fantáziáját is megmozgatta. A népi elnevezések, illetve a leírt népi hiedelmek széles köre elsősorban a pattintott kőeszközökre, köztük a fekete színe miatt kétségkívül a legfeltűnőbb obszidiánból készültekre vonatkoznak. Ezekre a tudományos szakirodalomban a 19. század második felében végzett kutatásai eredményeként Rómer Flóris hívta fel először a figyelmet. Az őskori kőeszközökhöz kapcsolódó népi hiedelmek széles körét egy 1998-ban megjelent tanulmányában Szathmáry László antropológus foglalta össze. A drágakőként hasznosított obszidiánokhoz kötődő hagyományokat legteljesebben Papp Gábor geológus, muzeológus ismertette.
A pattintott kőeszközöket a Kárpát-medence legtöbb vidékén mennykőnek, Istennyilának nevezik, amely elnevezéssel a furcsa alakú kövek égi eredetére utalnak: az égből a viharok alkalmával, a mennydörgésekkor, a villámmal együtt kerülnek a földre. Több helyen ezen eredetmagyarázó hiedelmekben egy másik őselem, a föld is megjelenik. A „mennykövek” a föld mélyéből csak később kerülnek ismét elő: van, ahol úgy tartják, hogy hét évente (pl. Sirok környéke), más vidékeken élők szerint csak kilenc év múlva (pl. Kalotaszeg). A jellegzetes kagylós hasadási nyomokat is az égcsattanások hatásával magyarázzák.
A Dél-Nyírségben úgy tartották, hogy a fekete (obszidián) vagy sárgás (kvarcitok) színű apró köveket „a homok termelte” – innen ered a keménységükre utaló népi elnevezés: parlagi kova. Az Alföld más részein használt sziki kova elnevezés hasonló eredetű. A Herman Ottó által leírt ugar köve elnevezés viszont – neves polihisztorunk értelmezése szerint – a fellelés helyére utal.
Az obszidián anyagú kőeszközök fekete színére utalnak a szamárköröm és a varjúköröm (Felső-Tisza-vidék, Nyírség) elnevezések.
A népi elnevezések változatossága különösen nagy az obszidián hazai geológiai lelőhelyén, az Eperjes–Tokaji-hegyvidék területén. Ezek e vidéken nem elsősorban a pattintott kőeszközökre, hanem a természetes előfordulásokra vonatkoznak. Szabó József és Szádeczky Gyula geológusok által 1866-ban, illetve 1887-ben a magyarországi obszidiánokról írt tanulmányai szerint Szántón (Abaújszántó) a csalakova, Erdőbényén az ördögköröm, Tolcsván a ménkő (mennykő), Ujhelyen (Sátoraljaújhely) a varjúkova, Pusztafalun a csókakova népi elnevezés használatos. A más vidékekről is leírt csalakova elnevezés a néprajzosok véleménye szerint a kőzet megtévesztő jellegére – hamis kova – utal. A Hegyköz térségében elterjedt, madarakra utaló elnevezések a különleges fekete színre vezethetők vissza. Egy, a 18. század második felében született geológiai leírásban a szerző arról tesz említést, hogy a helybéliek körében a fekete gránát elnevezés használatos.
Érdemes még említést tenni a hiúzkő vagy hiúzzafir elnevezésről. Ezek az elnevezések arra az időkre vezetnek vissza, amikor az obszidián selymes fényű csiszolatait széles körben viselték olcsó ékszerként, használták dísztárgyak készítése során. A drágakőre utaló névváltozat valószínűleg a fénytörés adta esztétikai élményen alapul. Az Eperjes–Tokaji-hegyvidéki obszidiánok e célra történő hasznosítására a 18. század második feléből származik az első utalás (Turóczi László, 1768). Az ékszerként történő hasznosításra utal a geológiai témájú írásokban – például Ignaz Edler von Born erdélyi szász geológus 1790. évi katalógusában – előforduló tokaji gyémánt elnevezés is.